Mindig elhiszem.
Mindig beszállok.
Mindent megteszek.
Mi a kevés?
Hol a sok?
Több kéne?
Mégis mennyi?
Hol az állj?
Van muszáj?
S Te többet vársz.
Adjak még?
Már nincs miből.
Elvitték?
De szólj, kitől?
Nem elég?
Te hová mész?
Én maradok.
Már nincs miért.
Szóval nem kell?
Többet nem jössz?
Neki van?
Miért ne lenne?
Sokkal több?
Rengeteg.
Értem én.
Már túl sok.
De nincs is.
Nem is volt.
Nem érted?
Már én sem.
Tudjátok ahogy bontottam le a fát nagyon elgondolkodtam. Tök összeegyeztethető bizonyos életszituációkkal.
Nekem valaminek a lassú és fájdalmas elengedése jutott eszembe. Hisz ott állt a fa “mellettem” viszonylag hosszú ideig. Mindig gyönyörködtem benne mikor ránéztem. Mint ahogy te is gyönyörködsz abban a valamiben/kiben és ott is van veled. Aztán valami miatt le kell bontani. Először a szép díszekkel kell kezdeni. Valahogy elengeded a dolognak a legfőbb részét, amitől ragyog. El kell felejteni.
Anyukám odajött és leszedett egy díszt a fáról. Mondtam neki, hogy légyszi ne, egyedül szeretném csinálni. És visszarakta azt. Ezeket a részeket magadban kell megvívni. Már ezalatt is egy csomó tűlevél állt belém, karcolt meg, sebeket ejtett. Szóval fájt.
Ezután kiszedtem az egész fát a talpazatból. Rámnehezedett és még több karcolást ejtett rajtam. Ez sem volt kellemes. És mi volt az egyik legnehezebb rész? Mikor kidobtam az ablakon. Kín, szenvedés. Persze vigyáztam nehogy másra ráessen. Bántott volna, ha másnak is fájdalmat okozok azzal, hogy rádobom a szintén meggyötört fát. Leszálltam az ablakból. Mert a párkányban álltam ám még kidobtam. Csak kaptam az instrukciót: “nehogy kiess”. Én igyekeztem, így a szobában sikerült landolnom. Milliónyi kis apró tűlevél maradt körülöttem a fáról. Bárhova néztem ott volt, bárhova léptem ott szúrt. Még mindig fájt.
Elkezdtem takarítani. Először a nagyobb részét seprűvel a kukába dobtam. Még így is nagyon sok maradt. Ezeket porszívóval a földön guggolva próbáltam összegyűjteni egy helyre, hogy az is mehessen a szemétbe. Rengeteg idő, verejték és újabb kis sérülések árán aztán sikerült. Nagyon elfáradtam.
És hogy még mindig mi emlékeztet arra, hogy itt volt a fa?
Egy meg nem talált tűlevél, ami a talpamba áll.
A hűlt helye, mikor odanézek. Az üresség.
A sebek rajtam. A karcolások.
És az eltett díszek, miket dobozukban a szekrénybe zártam.
Na, Neked is megvan az összefüggés?
Más jutott eszedbe? Hát írd le!
A hegy csúcsa volt a cél. Épp a felénél jártam. Azt éreztem hogy boldog vagyok mert mindig is ezt a hegyet kerestem, hogy megmászhassam. Ez a hegy volt a legragyogóbb, legtisztább és legcsodálatosabb számomra. Azt gondoltam, ha felérek még az eget is képes leszek megérinteni. Mindene gyönyörű volt. Kívül-belül. Bent hatalmas gyémántok voltak, sehol nem volt üres, bárhová néztem újat láttam. Egy új helyet új színekkel. Kívülről is jól nézett ki. Fehér, hólepte erdőkkel és benne lévő szelíd állatokkal. Szóval tényleg egy csoda volt.
De ahogy felfelé tartottam láttam hogy megindul egy hatalmas lavina. Csak bámultam, mozdulni sem birtam. Nem értettem ez miért történik. Olyan váratlanul és gyorsan jött. Nem tudtam menekülni előle. Nem tudtam bebújni a gyémántok közé, mert már nem engedett vissza a belsejébe a hegy. Soha elképzelésem nem volt róla hogy ez milyen. És egyszer csak elért. Iszonyat hideg volt, iszonyat félelmetes. Ilyet még soha nem éreztem. Átjárta az egész testemet, szinte megfagytam. És fuldokoltam, alig kaptam levegőt. Nem volt ott senki hogy segítsen. Csak hegy és én, én és a hegy. Senki más. Nem hittem volna soha, hogy amit a legcsodálatosabbnak tartok, attól egyszer ezt fogom kapni. A ridegségét, azt hogy ennyire nem törődik velem. Saját okából hagy agyon fagyni. És megtette. Azt mondta felejtsem el, nem érdemes megmászni őt.
Én pedig majdnem belehaltam. Azt hittem megöl a hótömegével, amit rámzúdított pedig a tetejére felérve a napsütést és simogató napsugarat vártam. Végül…
Élek.
Félek.
A hegy félni tanított. A többitől. Is. Ezután félek a hidegtől. A lavinától. A hegyektől.
Fázom.
Fekszem az ágyban, nézek ki az ablakon. A radiátor melege buzizza a virágok leveleit. Lehet oda megyek. Fázik a kezem. Mindig fázik. Oda megyek, kinézek az ablakon. Megy le a nap. A kutya jön és az ölembe teszi a fejecskéjét. Örülök, hogy idejött. Nem érzem annyira egyedül magam. Bár nem vagyok olyan egyedül, itt vagyok saját magamnak. Eszembe jut, hogy itt a tél és egyre jobban fázni fogok. De most jó itt a radiátor mellett. Eszembe jut Ő. Mindig a fejemben jár. Csak úgy jön. De egyfolytában. Nem akar Ő jönni. Én hívom. Csak a fejemben létezik. Mármint igazából is él,de nem velem. Nem itt. Itt csak a fejemben. Szeretem ám őt. Sokmindenkit szeretek. A kutya megint idejön. Őt is szeretem. Még ha kicsit büdös is. Mert most az. Meg kell fürdetnem. Na.. Ő meg engem szaglászik. Lehet én is büdös vagyok. Majd fürdök este. Mostmár kezd forró lenni a radiátor, de nem számít. Inkább legyen forró, mint hogy fázzak. Inkább szeressek teljes lánggal és odaadással minthogy rideg legyek. Kinek jó az? Nekem tuti nem. Akkor nem szeretném magamat. Bár most se mindig. Van hogy gyenge vagyok, van hogy hülye, van hogy meggondolatlan, heves, undok, irigy. Mind emberi tulajdonság. Nem szeretem őket. Persze hibák. Azok vannak, talán kellenek is. Hát na. Ilyen az élet.
Basszus. Már sötét is van a szobában. Egymagamban ülök a földön és a telefon az arcomba vilagit. Jól nézhetek ki. Ez talán nem igaz. Ma nehéz napom volt. Mostanában szét is vagyok csúszva. Sok volt a betegség. Még mindig. De tudom, hogy ezt magamnak csináltam. A lelkem által. Ezt pszichoszomatikus reakciónak hívják ám. Baszki, nem hiába tanulom azt a hülye egészségügyet. Ez is megmaradt. Szóval igen, magamnak okoztam. Túl lelkis vagyok. Nem mintha ez látszana. Gondolom én nem látszik.. mindig ezt csinálom. Szeretnék csak úgy önfeledten élni egy picit. Elutaznék most valahová, ahol új embereket ismerhetek meg. Végigbuliznék egy hetet. És pihennék is. Az most jó lenne. Jól jönne. Na jó.. Legszívesebben hozzá utaznék. Vele lennék. Szeretem.
Ez de nyálas. Pffuujjjj. Pedig így van. De ne aggódj. Téged is szeretlek.
Félek.
Te is félsz.
Mindenki fél.
Tudod mitől? Mindentől.
Hogy elveszítesz valakit. Valakit, aki fontos számodra. De számára az vagy?
Hogy amire vágysz, azt nem kapod meg. Te mennyinek hiányzol?
Félsz, hogy majd nem becsülnek meg. De Te megbecsülsz másokat?
Hogy nem szeret majd igazán. Te mindvégig szeretni fogod?
Félsz, amiért az élet nehéz. Gyengének tartod magad?
Mindenkinek más a válasza.
Te mitől félsz? És mik a válaszaid?
Van aki számára hihetetlenül fontos vagy. De lesz olyan is, aki csak elhiteti veled és igazából nem fogod érdekelni.
Be nem teljesült vágyaknak soha nem fogsz hiányozni. Ha beteljesül? Kellettél neki.
Sokszor ítélkezel és nem becsülsz meg te sem embereket. Változz és körülötted is változni fognak.
Valószínűleg nem szereted majd mindig. Lesz pillanat mikor utálod, ki nem állhatod.
Igen, lesz olyan is, hogy tényleg gyenge leszel. De elmúlik. Túllépsz rajta, átlendülsz felette és újra erős lehetsz.
De én akkor is félek.
Néha elmenekülnék. El egy olyan helyre, ahol nyugodtság van. Ahol nem érzem magam rosszul, nincs szorító érzés a mellkasomban. Oda, ahol a padló nem hideg kő és a mélységét jelenti, hanem tele van pakolva paplannal, párnákkal, egy kuckó és melegséget nyújt. Ha fentről lezuhansz, akkor sem fáj semmid. Nem törsz ripityára és lesz szilánk mindenütt.
Ahol ha esik az eső nem fázol és leszel a sártól mocskos, hanem átmos, megtisztít és egy új önmagad leszel.
Ha vihar tombol a szél nem elfúj, csak lágyan simogat. A fák nem dőlnek ki, mert ők a legerősebbek. Példát mutatnak és védelmet adnak.
Egy ilyen álomvilágba, ami nem bánt. Nem akar rosszat neked. Becsüli, hogy ott vagy. Azt, hogy Te is adsz neki. Hogy öntözöd a virágokat, enni adsz az állatoknak. Teremtesz benne. Valami jót, valami csodásat.
Szeretném, hogy ez mind létezzen. Hogy egyszer rátaláljak erre a helyre. És ha megtalálom, én örökre ott maradok!
Nem tudom mivel kéne kezdenem. Kell e bevezető. Hagyjuk. Csak úgy belevágok.
Nagyon sokáig éltem a múltban. Tudjátok. Mikor minden este úgy fekszel le az ágyadba, hogy valami súlyt érzel magadon. Amit nem raksz le. Nem akarod elengedni. Pedig az lenne az ésszerű és a jó. Mikor elalvás előtt a múlt pörög a fejedben. A történtek. És úgy alszol el, sötétségben. Sötétséggel a lelkedben.
Nem tudom miért nem raktam le a terhet. A múlt terhét. Talán túl gyenge voltam hozzá azthiszem. Nagyon gyenge. Nagyon ciki.
Arra nem voltam képes, hogy elengedjem az egészet. És ezzel magamat emésztettem. Én voltam a legnagyobb ellensége és gonosza saját magamnak.
Másban kerestem a hibát. Ő miért tette ezt velem, amaz miért nem segített, a másik miért nem állt mellém?!
Sokáig csináltam ezt. De meddig….éveken keresztül. És mindaddig a sötétségben éltem. A saját nyomoromban. A saját butasagom miatt.
Mígnem rájöttem, hogy sajnos vagy szerencsére azt magamban kell megoldanom. Bárki állhat mellettem, míg én nem teszek a lelkem megtisztításáért, más nem segíthet lemosni a mocskot.
Ezért szépen lassan, de elkezdtem változtatni. Nehéz volt. De még mennyire.
Elkezdtem beengedni az igazi örömöt és boldogságot. És nem csak tettettem, mint azelőtt. Egy idő után őszintén mosolyogtam. Újra észrevettem a szépet. Olyanban is, amiben más nem látott semmi különlegeset. Folyton igyekeztem ezen.
Akkor kezdtem rájönni mi az igaz. Az igazi mosoly, öröm, boldogság. És ettől kezdve éreztem azt, hogy nekem kell lennem magának a boldogságnak. Hogy ezáltal adhassak magamból. A boldogságból. Mert nem akartam azt látni, hogy bárkinek rossz valami és amiatt szomorú. Nem akartam, hogy ők is elkezdjenek süllyedni. Hogy olyanok legyenek, mint én régen.
És ekkor leesett. Ez vagyok én. Bár sok oldalamat nem ismerem. Nem ismerem még teljesen magamat. Talán életem végéig folyamatosan fedezem fel újabb oldalaimat. De azt tudom, hogy ez hozzám tartozik. A részem. Az új önmagam. És szeretem azt, aki lettem most. Es imádok másoknak adni!
Szeretetet. Boldogságot. Örömöt.
Neki, Nekik és Mindenkinek.
Gyere, hogy adhassak Neked is!
“Ugyanazt az eget nézzük, mégis teljesen mást látunk.” – olvastam ma egy idézgetős oldalon.
Mennyire igaz! Az égen mindannyian mást látunk. A felhőkből különböző alakokra leszünk figyelmesek. Másban is hiszünk, ha az égre nézünk. Ki Istenben, a sorsban, a karmában és sorolhatnám…
Ha kérünk, kívánunk valamit vagy csak annyit kérdezünk, hogy “miért?!”, az égre nézünk. Én legalábbis gyakran ezt tettem.
Hát nem fura?! Persze, amiben hiszünk felettünk áll valamelyest, de attól még lehet mellettünk is, kérhetjük bárhonnan, hisz ha létezik, akkor mindenhol ott van. Átölel mindent, közrezár és ott suhan melletted.
Bár az is lehet, hogy neked még sem jelent semmit. Te másra figyelsz. Mástól várod a választ. De ez sem baj. Emiatt szép az egész!
Az ég egy csoda. Egy végtelenség számomra.
Régebben egy csomószor néztem az égre. Nem is tudom miért. Vártam tőle valamit? Vagy csak a szépsége miatt? Mert azt láttam egy ideig gyönyörűnek csak? Fogalmam nincs.
Mostanában viszont egyre kevesebbet Ez nem azt jelenti, hogy leszegett fejjel jarok. Hanem hogy sokkal több mindennek veszem észre a szépségét. Nem várok tőle semmit. Csak hogy legyen és adjon. És általa adhassak én is. Hogy saját magam tudjam megoldani a gondjaim. Hogy segítsek másoknak, ha igénylik. Hogy szeressek.
Ennyi. Más semmi.
De most felnézek az égre. Te mit látsz?
szabbbina 