“Ugyanazt az eget nézzük, mégis teljesen mást látunk.” – olvastam ma egy idézgetős oldalon.
Mennyire igaz! Az égen mindannyian mást látunk. A felhőkből különböző alakokra leszünk figyelmesek. Másban is hiszünk, ha az égre nézünk. Ki Istenben, a sorsban, a karmában és sorolhatnám…
Ha kérünk, kívánunk valamit vagy csak annyit kérdezünk, hogy “miért?!”, az égre nézünk. Én legalábbis gyakran ezt tettem.
Hát nem fura?! Persze, amiben hiszünk felettünk áll valamelyest, de attól még lehet mellettünk is, kérhetjük bárhonnan, hisz ha létezik, akkor mindenhol ott van. Átölel mindent, közrezár és ott suhan melletted.
Bár az is lehet, hogy neked még sem jelent semmit. Te másra figyelsz. Mástól várod a választ. De ez sem baj. Emiatt szép az egész!
Az ég egy csoda. Egy végtelenség számomra.
Régebben egy csomószor néztem az égre. Nem is tudom miért. Vártam tőle valamit? Vagy csak a szépsége miatt? Mert azt láttam egy ideig gyönyörűnek csak? Fogalmam nincs.
Mostanában viszont egyre kevesebbet Ez nem azt jelenti, hogy leszegett fejjel jarok. Hanem hogy sokkal több mindennek veszem észre a szépségét. Nem várok tőle semmit. Csak hogy legyen és adjon. És általa adhassak én is. Hogy saját magam tudjam megoldani a gondjaim. Hogy segítsek másoknak, ha igénylik. Hogy szeressek.
Ennyi. Más semmi.
De most felnézek az égre. Te mit látsz?
szabbbina 